A szentély árnyai

A Fáraók Birodalmában, ahol a homok az emlékezetet őrzi, s a nap fénye lassan beolvad a kő időtlenségébe, uralkodik Ő — az Istennő. Nem név tartja fogva, hanem a puszta jelenlét; nem szavak idézik meg, hanem a tekintet, amely felismeri. Belépni szentélyébe annyi, mint térdet hajtani magának az időnek: aki átlépi a küszöbét, másként lélegzik, másként gondolkodik — és talán soha többé nem lesz ugyanaz.

A bevezetés

A rabszolga térdre csúszott a fekete márványon, amely sötétebb volt minden árnyéknál. Testét egyetlen durva vászonlepel fedte, amit a küszöbnél le kellett vetnie — nem megalázásképp, hanem szertartásként. A ruha lehullása nem leplezett mezítelenséget, hanem őszinteséget: a test, mint áldozat, a lélek, mint felajánlás.

A levegő nehéz volt és édes, mirha és égett borostyán illata úszott benne, lassan, méltósággal gomolyogva, mintha maga az idő párologna szertartásos füstté.

A falakon nem történetek, hanem törvények kanyarogtak: hieroglifák, melyek nem múltat meséltek, hanem a jelent formálták parancsolattá. A rabszolga tekintete a földre szegeződött; szívében egyszerre égett a félelem és a gyönyör, mert e helyen a szolgálat nem alávetés volt, hanem megtisztulás ígérete.

A jelenlét

Az Istennő trónon ült, amely nem verte vissza a fényt, hanem magába itta. Aranya nem csillogott — uralkodott. Mozdulataiban nem volt súly, csupán akarat; lépései nyomán nem reccsent a föld, csak meghajolt. Lábai előtt párnák sorakoztak, nem a kényelemért, hanem a hódolatért.

Amikor megszólalt, a hang nem szó volt többé, hanem törvény, amelyet nem hallani, hanem engedelmeskedni lehetett.

– Emeld fel a fejed, hogy lássam, mit hoztál – szólt.

A rabszolga engedelmesen felemelte tekintetét. A pillantás, amely visszatért rá, nem volt emberi: sem vágy, sem harag nem villant benne, csak hideg, megközelíthetetlen ítélet – gyönyörű és szigorú, mint a szent formák rendje.

A rítus

Az Istennő lábát áttetsző fátyol borította, bokáján arany karika pihent — bilincs, mely nem foglyul ejt, csak megjelöl. A rabszolga ajka megérintette a lábfejet; nem csók volt ez, hanem ima, amely a méltóságot kérte számon önmagán.

A pillanatban, amely elcsendesedett, csak egy kérdés visszhangzott benne: Méltó vagyok? — és minden érintés e kérdésre adott újabb választ, újabb próbát.

Selyemszalagok fonódtak a testébe, mint írásjelek egy élő papiruszra. Minden csomó szabály volt, minden kötés határ. A test remegett, de nem tiltakozott; a szolgaság itt alak, a fájdalom nem bűn, hanem tisztító tűz.

A szertartás lassan hömpölygött, mint sötét folyó, amelyben a rabszolga egyre mélyebbre merült önnön elmúlásába — hogy aztán újjászülessen.

Két papnő lépett elő a homályból, arcukat fátyol rejtette. Mozdulataik pontosak voltak, akár a csillagok járása. Ostoruk nem a kegyetlenség eszköze volt, hanem a figyelemé: az ütések ritmusa tanított, a bőrön futó ér a tanúságtétel. Minden csapás egy tanítás, minden sóhaj egy válasz.

Az átalakulás

A test végül megtört, de nem omlott össze; a lélek áttetszővé vált, mint a hajnal előtti levegő. A rabszolga üressége nem pusztulás volt, hanem tágasság — hely, ahol a szolgálat otthont lelhetett.

Az Istennő lassan felemelkedett, és lépteinek csöndje úgy oszlott szét, mint a selyem, amely mindent beborít. Ujját a rabszolga homlokára helyezte: a mozdulat nem birtoklás volt, hanem pecsét.

– Most már az enyém vagy – mondta, és hangja olyan volt, mintha a világot ejtené markába.

A rabszolga tudta: itt nem a test adatik el, hanem az idő, a gondolat, a múlt és a jövő — mindaz, ami emberré tesz. Az Istennő nem birtokol: ő átalakít. Aki belép a szentélyébe, nem emberként távozik többé.

Ha egyáltalán távozik. 

🌸A Gésa🌸

   ネオ芸者